Székesfehérvári Szerb Nemzetiségi Önkormányzat

A görög eredetű szó, az ikon (eikon) egyszerűen csak képet jelent, ám a liturgikus tárgyak hivatalos megjelölései között és a későbbi szóhasználatban a "szentkép" különleges fajtáját jelenti. Nem pusztán az Üdvözítő, az Istenszülő vagy a szentek egyszerű ábrázolása, hanem Pál apostol kifejezésével az ábrázoltnak a "másik létben" megjelenő formáját mutatja be. Ahogy Pavel Florenszkij orosz teológus írja, az ikon "ablakként" nyílik a természetfeletti világba.

Az egyház a VII. egyetemes zsinaton erősítette meg a képrombolás időszaka után az ikonok tiszteletét, hisz ez a tisztelet sohasem a képnek, hanem az ábrázoltnak szól. A középkorban a keresztény Nyugaton is ismert volt hasonló képfunkció. Az akkori keresztény képmások a korabeli kútfők nyomán két csoportba oszthatók, az egyik az IMAGO, a különlegesen tisztelt kép az ikon nyugati párhuzamaként tekinthető. A másik, a HISTORIA a didaktikus elbeszélés képtípusa.

Az ikontisztelet jellegű képtisztelet Nyugaton, részben az új, reneszánsz művészetfogalom megjelenésével, részben a reformáció hatására kivész a nyugati keresztény vallásgyakorlatból. Csak egyes különleges minőségű szentképek őrzik meg később is, a barokk korban a régi megközelítést - a kegyképek.

Ilyen szempontból különösen fontos, hogy az ikon, ez a sokszor a lényegét már nem értő mai néző által merevnek, sematikusnak nevezett szentkép a keleti szertartáson belül meg tudta őrizni az ősi, eredeti jellegét.

Ahogyan a nyugati kis kultuszképecskéket, Andachtsbildeket, az ikonokat is részben magánházaknál, családi körben használták.

Azonban az ikont könnyebben csak a templomi szertartás, liturgia keretében lehet megérteni, megközelíteni.

A templomi szentély mindig is más minőségű, jelentésű liturgikus tér volt, mint a templom hajója, a gyülekezet helye. Az őskeresztény háztemplomban is padlószint eltérés jelezte ezt a különbséget. Az épülő első keresztény templomokban Keleten és Nyugaton egyaránt ambonokkal, szószékekkel megbontott szentélyrekesztő választotta el ószövetségi mintára a szentélyt, a szentek szentjét a templom hajójától. Ez a szentélyrács csipkésen áttört, faragott kőlapokból épült, nem rekesztette el teljesen, hanem inkább szimbolikusan választotta el a két teret. Igen hamar ezt a kő mellvédet és a tagoló oszlopai által hordozott gerendázatot ikonokkal kezdték díszíteni. Az így kialakult ikonosztázion szorosan a templom liturgikus teréhez, a szertartáshoz igazodott. Az ikononosztázion és ikonjai többszörösen is a szertartás részévé váltak.

Egyrészt, ami nyilvánvaló minden bizánci szertartású templomba betérő számára is, az ikonosztázion átjárható, nyitható-zárható kapuival a liturgikus mozgások színterévé vált. Az itt elhelyezett ikonok sorrendje ehhez igazodóan válik kötötté. Így pl. az Alapképek az első sorban kapnak helyet: A Királyi kaputól jobbra oldalt a Megváltó Krisztus, balra az Istenszülő a Gyermekkel - a Megtestesülés ikonja, bal szélen a Kárpátok vidékén a régió fő patrónusa, Myrai Szent Miklós és végül a tulajdonképpeni Alap- vagy Helyi kép, a templom címünnepének vagy névadó szentjének ikonja. Másik példaként a Királyi kapun többnyire az Örömhírvétel és a négy evangélista alakja kap helyet, az Evangélium felolvasásának helyéhez kapcsolódva.

Másodszor - s ehhez már a bizánci liturgikus szövegek ismerete is szükséges - a liturgikus szövegekhez kapcsolódó és ősi képi hagyományokon alapuló ikonok önmagukban egyenként is a szertartás részévé válnak "látható" imaként. Példaként az Ünnepsor ikonjait említhetjük, melyek gyakran az ünnep tropárjának (az ünnep lényegét összefoglaló éneknek) a képi megfelelői.

Ugyanezek az elvek érvényesek az Északkelet-Kárpátok s ezen belül a történelmi Magyarország görög katolikus egyházának ikonfestészetében is.

A helyi bizánci rítusú egyház művészeti életét a tágabb környezetét alkotó egész Kárpát-vidék művészetéhez hasonlóan, több korforduló határolja kisebb egységekre:

I. A legelső ilyen a 16-17. század fordulója, amely a 15-16. század homogén középkori metabizánci keresztény kultúrájának időszakát zárja le.

Erre az időszakra az ábrázolások nagyfokú hagyományőrzése jellemző, csupán apróbb technikai vagy stiláris változások jelzik a különböző állomásokat az időszak művészetében. Az észak-orosz hatás mellett ebben az időszakban egyre erőteljesebb a moldvai, balkáni hatás (kontrasztos színek, grafikus megfogalmazás). Mára ennek az időszaknak csak határainkon kívül, Sáros megyében maradtak fenn példái.

Érdekesek az ebben az időszakban az ikonográfiában, az ikonok tematikájában jelentkező újdonságok. Nyugati hatásra megjelennek az Atyaisten-ábrázolások, a Passióikonok ill. a körükbe kapcsolható ábrázolások: Krisztus a szőlőtővel, Fájdalmas Krisztus ikonok, Pieta-oltárképek, az Istenszülő koronázása-kompozíciók, az Istenszülő oltalma-ikon Palástos Madonna változata, a sírból kiszálló Krisztust ábrázoló Feltámadás-jelenetek.

Az új ikonográfiai megoldások liturgikus könyvek metszetei nyomán terjedtek. A Magyarországon használt liturgikus könyvek többek közt Vilna, Lviv, Pocsajiv nyomdáiban készültek, ahol a mesterek birtokában voltak a korabeli nyugati mintakönyvek.

A 18. század második felétől, ahogy az ikonok stílusában, úgy az ikonosztázionok szerkezeti elemein a barokk és a rokokó, majd klasszicizáló jegyek válnak uralkodóvá (még hangsúlyosabb plaszticitás, mozgalmasság, jellegzetes díszítőmotívumok). Az ikonok terjedelmes, néhol márványutánzatúra festett, aranyozott, színes lakkokkal lazúrozott barokk keretekbe kerültek. Az ikonosztázion szerkezet a nyugati oltárépítményekhez hasonlóan komoly architektúrává válik (Szent Miklós-alapkép Gagyvendégiből).

IV. A 19. század első felétől a neobarokk ill. az útkeresés időszaka az egyházi építészetben és a képzőművészetben egyaránt.

A Kárpáti régió és a történelmi Magyarország bizánci rítusú egyházának 15-16. századi művészetére különösen is jellemző, hogy ez az időszak a KÉP, az EIKON kora. A néhány helyi központtól, kolostortól eltekintve, a zord körülmények közt élő paraszti társadalom - melyből vezető személyei, a kenéz és a pap is alig emelkedtek ki anyagi lehetőségek vagy megfelelő képzettség vonatkozásában - mindennapjainak a liturgikus év ünnepei, szertartásai adták meg a keretet. A liturgia és ehhez kapcsolódóan a kép központi szerepét bizonyítja az a körülmény is, hogy a falusi paróchiális fatemplomokban a szerény lehetőségekhez képest aránytalanul költséges ikonok maradtak fenn. A míves ikonok mondanivalója és üzenete a legegyszerűbb nép számára is érthető volt az egyház tanítását a közösség által együtt énekelt liturgikus szövegek segítségével, melyek összefoglalták, és költői képekben magyarázták az Egyház tanítását.

A 16. század második felében Lengyelország és Litvánia egyesülésével (1569), újabb jelentős területek kerültek közvetlenebb kontaktusba a nyugat- és közép-európai kultúrával. Új kereskedelmi kapcsolatok kiépülése jellemzi ezt az időszakot, régi központok hanyatlásával, újak kiépülésével. A megjelenő polgárság templomok melletti testvériségekbe tömörülve komoly új megrendelőként lépett elő. Mesterek vándorlása indul meg nyugat és kelet között. A nyugatról hazaérkezők könyveket, metszeteket, festészeti mintakönyveket hoznak. A nyugat-európai ill. lengyel vagy magyarországi katolikus barokk épp úgy éreztette e területeken hatását, mint az ún. szláv barokk. Kelet-Európában az új szemléletmód, az egyéniség, a természet iránti érdeklődés, a művészi öntudat jelentkezését jelentette. Ez a barokk az ún. kései reneszánsszal szinte egyidejűleg jelent meg. A különböző társadalmi szférákban másképp nyilvánult meg ez a jelenség. Azonban az egyházi és a polgári központokban egyaránt az új stílus követése az európai kultúra vívmányaihoz és tapasztalataihoz való hozzákapcsolódás ill. felzárkózás szándékáról tanúskodott.

A katolikus megújulás és a hitterjesztés ügyét szolgáló jezsuiták közreműködésével egy nagyobb ortodox egyházrész 1596-ban Bresztben, majd 1646-ban Ungváron a munkácsi püspökség megkötötte unióját a római katolikus egyházzal. Ahogy az egyház életében, működésében, úgy művészetében is megmutatkoztak ennek hatásai. A görög katolikusság körében is népszerűvé vált a barokk népi ájtatosság, újkori búcsújáró helyek alakultak ki (Máriapócs, Kolozsvár-Nikola,. Klokocsó, Kraszni Brod), újkori szentkép-, kegykép- és ereklyetisztelet megnyilvánulása volt tapasztalható.

Bár a jezsuiták akkomodációs szemlélete lehetővé tette a rítus formai részeinek a megtartását és a latinizálás részleges szándékával csak a 18. század elején hívták össze az első komoly helyi zsinatot, Zamoscban, 1720-ban, a művészetben, különösen a festészetben már a 16-17. század fordulóján komoly szemléletbeli változás jelei figyelhetők meg. Bizonyos értelemben a KÉP, az EIKON korszakának vége ez a korforduló, az ikon fogalmának átértékelődése ehhez az időhöz kapcsolódik. Új időszakot, a MŰVÉSZET korának nyitányát jelzik a városi testvériségek megrendelésére megindult építkezések, a látványos, gazdag faragással és aranyozással készülő ikonosztázionok, mint ahogy az egyház vezetésének a megrendelései is, melyek ugyancsak komoly hangsúlyt fektetnek a reprezentációra. A szemléletváltást stiláris és ikonográfiai újítások is kísérték. Ez a korszakváltás természetesen nem köthető konkrét dátumokhoz. A falusi paróchiák megrendelésére készült szerényebb ikonosztázionok - bár fokozatosan igazodnak a központok műhelyeinek új stílusához - még hosszabb időn át, néhol végig a 18-19. századon keresztül is tovább éltetik a KÉP, ikon eredeti szellemi hagyományait.

Puskás Bernadett